2.fejezet

Suga

Család? Ugyan, kérlek! Nekem csak édesanyám van. Barátnő?Minek?! Nem szeretnék plusz egy embert magam mellé, akiben csalódnom kellene. Tanulás? Érettségi? Számomra ezek mind csak szavak. Semmi jelentőségük. Azért, mert agyonhajszolom magam a sok tétel között, attól még nem lesz jól fizető állásom. Manapság csak a pénzes embereknek adatik meg az élet öröme. Nekünk, akik "csak" szórakoznak, fogalmunk sincs, milyen minden egyes nap egy puccos épületbe belépni, puccos ruháinkat magunkon viselve. De ki mondta, hogy engem mindez érdekel? Könyörgöm! Azok mind csak beidomított bábuk. Azt nevezik életnek, ahogy élnek? Én csak szürke hétköznapoknak nevezném. Engem nem érdekel, ki mit gondol rólam, de a barátaimra egy rossz szót sem szólhatnak. Ha igen, verekedés lesz a vége. Jó párszor megtörtént már, hisz mégis csak "eleven gyerek" vagyok. De ami sosem változik, az az, hogy a zene a mindenem, és a barátaim velem együtt követik a közös álmunkat. Sztárok leszünk. Tűzön , vízen átmegyünk ha kell, de híresekké válunk, és megmutatjuk a világnak, hogy mi is képesek vagyunk nagy dolgokra! Olyanokra, melyekre a világ még nem készült fel. Melyekről, még az édesanyámnak sem mesélek....

- Hyung mi történik a hangszerinkkel? Csak úgy ott hagytuk őket. - lihegem JungKooknak, mikor már a futástól majd' kidobom a taccsot, de nincs megállás.
- WooHyun gondoskodik róla. A lényeg, hogy ne kapjanak el.
MyungSoo hangos hörgése a frászt hozza mindannyiónkra. Hátra fordulok, s látom, hogy jó pár méterrel ezelőtt abbahagyta a futást. - Hova futunk még? Senki sem jön utánunk. - mutogat, igazolva a mondandóját.
- Azt mondod, várjuk meg a rendőröket és adjuk át magunkat? Én kihagynám. - JungKook egyből felemeli a hangját, mint egy anya, mikor a fiát neveli.
- Nem, de nézz körül! Látsz itt bárkit is?
- Szeretek száz százalékra menni. Ki tudja, hogy beköptek-e minket. Ha igen, akkor nagy szarban vagyunk, és örülnék ha nem találnának meg egyből. Nincs kedvem a rendőrőrsön ücsörögni az örökkévalóságig. Tudod, nekem nincs senkim, aki kihozzon onnan. - JungKook arca nem dühös, sokkal inkább a megbánás tükröződik rajta.
- Inkább menjünk egy forgalmas utcára, és elvegyülünk. A hangszerekért holnap suli előtt beugrunk. - tapsol párat SungGyu.
- Legyen úgy. - sóhajtok.
- Bevisszük az iskolába őket? - a dalszerzőnk hökkent hangon szólal meg.
- Ebben igaza van. Egészen idáig próbáltunk nem feltűnősködni. - V hangja komoly.
- Suli után is ráér akkor már, nem? - kérdem, remélve, hogy mind beleegyezésüket adják, és mehetünk.
Öt bólogató arcot látok, így megkönnyebbülve követjük SungGyu tanácsát, és a tömegbe vegyülünk, majd mind haza indulunk. Mikor belépek a lakásba, anya a konyhában az asztalra roskadva dörzsöli homlokát. Ismerem ezt az arcot.
Cipőmet ledobom lábamról, kabátomat a fogasra akasztom, majd leülök vele szembe. - Sok hiányzik a számlák kifizetéséhez?
Hangom hallatán megrezzen, ijedten pillant fel. - Mikor jöttél? Nem hallottalak. - a csekkeket próbálja a tenyerébe gyűrni.
- Nem kell eltakarnod őket. Már láttam. - sóhajtok.
- Mióta tudsz róluk?
- Pár napja megtaláltam a polcon őket. De ne aggódj. A mellékállásomból majd kifizetem. - rámosolygok, remélve, hogy javítok a helyzeten, de semmi sem változik.
- Neked nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Majd megoldom.
- Csak hagyd, hogy segítsek. Kérlek. - felállok, nem várom meg válaszát. Mind ketten tudjuk, hogy fölöslegesen veszekednénk.
Lefürdök, majd befekszem az ágyba, s az új dalunk dallamát dúdolva hunyom be szemeim.

SungGyu


Reggel kaptam egy SMS-t, miszerint változik a terv, s a dobon kívül minden hangszerünket el kell tüntetni onnan, még nyolc előtt. Remek. Úgy terveztem beugrok még a suli előtt a kisboltba kajáért, de akkor ennek is lőttek.
Szokás szerint morcosan pillantok az ébresztőmre, ami lassan a hetet üti. Lomhán kikászálódok az ágyból, majd felveszem a kedvenc fekete farmerem, és egy random pólót. Az iskolatáskámnak titulált oldaltáskát keresztbe átdobom a hátamon, s már indulok is a bárhoz. Sehol senki, ahogy képzeltem. Bekopogok a hátsó ajtón, s fél perc sem telhetett máris V vigyorog rám bentről.
- Késtél hyung! - kapom meg a szidást.
- Bocs. Elaludtam. - vállat vonok, és besétálok a kis helyiségre, ahol épp hogy elférnek a cuccaink. - Mi oka a hirtelen változtatásnak?
- Este zárva lesz a bár. Kérdés, hogy kinyithatnak-e ebben a hónapban még. - abban a pillanatban, ahogy válaszol kérdésemre JungKook, az idegtől földhöz vág egy üres vázát, amely darabokra törik, szétszóródva minden egyes kis szilánkra a padlón.
- Óvatosan haver! - kiált Suga.
- Szét basz az ideg! Mire sikerülne valami, ez történik. Minek élek én? - szitkozódik megállás nélkül JungKook.
- Hé nyugi! - próbálok megfelelő hangnemben hozzászólni, de sikertelen. A szemei mindent elárulnak. Gondolatban már a pokol legmélyebb bugyraiba küldött minden egyes embert. - Oké. Igazad van, ez tény. De ezzel sokra nem megyünk.
- Ja hallod. Nézd meg mit műveltél az arcommal... - közli halk hangon V. Mind odapillantunk, s tényleg ott díszeleg arcán egy mély vágás, a szeme alatt alig két centire, ahol a porcelán formája is kivehető.
- Bocs. Nem gondolkodtam. - dörzsöli homlokát a vezetőnk. Arcán aggodalom fut végig, amit próbál leplezni, de én nem hagyom.
- Min agyalsz ennyit? - kérdem, közben a billentyűzetem pakolom bele a táskájába.
- Mihez kezdjünk. Az esti melónak egyenlőre lőttek. De nekem valahonnan kell a pénz.
- Agyjak kölcsön? - SungJong hanyagul dönti hátra fejét, hogy láthassa hyungját.
- Hisz magadra sincs elég. - kínosan tör ki Kookból a nevetés.
- Te gázosabb helyzetbe kerültél mint én, hyung.
- Nem kell. Magadról gondoskodj. - felveszi a gitártokot, s átteszi a vállán, majd megindul kifelé. - Ha mindenki végzett, menjünk. Elkésünk. - sóhajt.
Mind követjük, négyen gitártokkal, s én a billentyűmmel. Kíváncsi vagyok hogy fognak ránk nézni a suliban. Hány szempár fog ránk ragadni, és hányan fognak suttogni a hátunk mögött.
A tervezettnél kevesebb figyelmet kaptunk az órák előtt, amiért nagyon hálás vagyok. A diákok kérdezősködtek, honnan, és miért vannak nálunk a gitárok, de mi csak elnéztünk felettük. Voltak, akik felismertek hétköznapi ruhákban is, de őket csak elcsitítottuk, mondván, hogy ez maradjon titok.

V

Olyan furcsa az egész nap. Nincs hajtás estére, mindenki csak punnyad. Az órákon csak alszom, még firkálni sincs kedvem, nem hogy erőm. Az arcom jobb felén lévő karcolás a nap haladtával egyre jobban zsibbad és csíp. Lehet annak a következménye, hogy nem fertőtlenítettem, de kinek volt arra ideje?! Mindegy is... majd csak rendbe jön.
Utolsó órára készülök, pontosabban mindent bepakolok az asztalomba és aludni készülök, mikor megszólal a tűzjelző. Lomhán felállok és körülnézek. A tanárok fél perc leforgása alatt ide-oda rohangálva irányítanak ki mindenkit az épületből. Nem értem. Ez nem csak egy próba? Mi ez a nagy felhajtás? Unottan indulok meg az ajtó felé, mikor MyungSoo üt vállba, elállva ezzel az utam.
- Te idióta! A gitároddal mi lesz?! Azonnal hozd! - kiált, mintha az élete múlna rajta.
- Mi van? Hisz ez csak teszt... - magyarázom.
- Barom! Az két hete volt. Igazi tűz van. Azonnal menj vissza a holmidért és futás kifelé.- visszalök a terembe, s követi a mozdulataim, majd bevárva engem indulunk kifelé.
Természetesen egyből a többieket kutatjuk a diákok között, de sehol senki. A szünetben csak én tartózkodtam a teremben, de belegondolva a gitáromon kivűl mindenki másé eltűnt.
MyungSoo ugrálva integet balra, ezzel jelezve, hogy meg van a banda. Hamar átjutunk a másik oldalra és egy helyre lepakolunk. Egy útszéli padka tökéletes a letelepedésünkre, s onnan nézzük, ahogy egyre nagyobb korom fekete füst szivárog ki az iskola ablakain keresztül.

~ Jó olvasást mindenkinek! ♥ ~