3.fejezet

MyungSoo

Az iskola az egyre nagyobbodó füstbe készül veszni. Ahogy nézem, egyre jobban hasonlít a tizenkét évvel ezelőtti balesetre, melynek a családom is részese volt. Ahol elvesztettem az édesanyám és két éves húgom, s itt maradtam az alkoholista apámmal, aki a mai napig csak aludni jár haza. Azt sem tudja, élek vagy halok. Akkoriban még nem fogtam fel, hogy a legfontosabb kincset vesztettem el azon az estén, a családom. Nem tudtam, hogy következményei lesznek, hogy egyedül kell felnőnöm,  nem lesz ki segítsen a házi feladatomban, nem lesz ki biztasson, ki mellettem áll majd ha nehéz időket élek. De tudjátok mit? Egy valamit megtanultam. Az élet, úgy ahogy van el van cseszve. De az, hogy így marad-e csak rajtam áll. Minden egyes ember maga dönt, hogy mit kezd az életével. Én nem tudtam, hogy induljak neki ennek a hatalmas feladatnak, de aztán jött valaki, aki a kezét nyújtotta és azt mondta " Ne higgy annak, aki azt mondja, nem vagy rá képes. Ha van egy álmod, ne mondj le róla.  Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De életben kell maradnod ahhoz, hogy valóra váltsd az álmod! Az egyetlen ellenséged maga az élet, de ezen változtathatsz! A magad oldalára állíthatod. Én segítek."  Innentől kerekesen felfordult az életem. Nem csak tátott szájjal bámultam a tévét, ahol a híresebbnél híresebb idolok mutatkoztak, hanem tettem a célomért. Hét évesen már több órát ültem a kották felett, mint az iskolában. Tíz évesen a gitár volt a mindenem, az iskolán kívül mindig magam mellett tartottam. Óvtam, mint az életem fényét. Majd tizenkét évesen már nem egyedül álmodtam. Nem én voltam az egyetlen, aki kilógott a sorból. De nem sokkal később minden visszatért a régibe. Oda, ahol még nem volt gitárom, ahol csak én voltam és az iszákos apám. A férfi, aki mind végig mellettem volt, és támogatott, meghalt. A családja sosem nézett rám jó szemmel, mondván, többet foglalkozik velem, mint a saját fiával. A temetésen nem tudtam mást tenni, csak sírtam megállás nélkül. A tudat, hogy egyedül maradtam támasz nélkül, felemésztett. Életem legsötétebb korszaka kezdődött akkor. Mindent eldobtam magamtól, a szó szoros értelmében. Azt a kevés barátot, szeretetet, iskolát, és a gitáromat. A hirtelen zuhanás emlékeztetett a férfi szavaira. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 
Nem sokkal később akaratom ellenére visszarántottak a zene világába, azok, akikkel a legundorítóbban viselkedtem. Újra elővettem a gitárom és pengetni kezdtem. Újra értelmet adtak az életemnek.

Az iskola leégését követendő három napra szabadnapot kaptak a diákok. A tanárok mind gyors intézkedésekbe kezdtek, ki hova, mikortól iratkozhat át. A nagy sürgölődés minket hidegen hagyott, csak a banda "újra élesztésén" tudtunk agyalni. A bárt egy hónapra bezáratták, addig mi munkanélküliekké váltunk. Ezt hamar meg kell változtatnunk, főleg JungKook érdekében.
- Holnap elmegyek egy kisebb céghez, hátha..
- SungGyu! Mióta próbálkozunk ezzel? Fölösleges.  - Suga robban, akár egy bomba.
- Nem tudom, ti mennyire lenétek benne, de az utcai zenélés... - SungJong félénken szólal meg.
- Ha tudsz egy jó helyet. - vállat vonok.
- Tudok! - határozottan bólogat, és szemei felcsillannak.
- Akkor nyomás! Mire várunk még? - V a gitárját átdobva a vállán feláll.
- A dobért haza kell mennem. De ti menjetek, anyával egyből odamegyünk.
- Hova menjünk? - a leaderünk izgatott hangon kérdez.
- A nyolcadik kerület sarkánál van egy híres suli, attól balra. Az utca a nap huszonnégy órájában az egyik legforgalmasabb hely. Biztos siker.
Öten jobbra, míg Sungjong a zebra felé veszi az irányt. Új helyszín, új fellépés. Minket nem érdekel, ha az utcán, csak legyen akit boldoggá tegyünk.

V

Mind kipakoltunk, az utca tömve van utcai zenészekkel, akik közül egy fiatal pár megszánt minket, és kölcsön adta az estére a hangosítójukat. Először nem akartunk hinni a füleinknek, de persze ára is van. Holnap ismét el kell jönnünk, és nekik segíteni. Természetesen bele mentünk, így hát száz százalékosan készek lettünk, mikor SungJong is betoppant az egész dobkészletével.
Mind össze nézünk, majd JungKook bólint, jelezve hogy kezdhetjük. Először a dob dübörgő hangja hallatszik, melyre a körülöttünk lévők is felfigyelnek, majd hirtelen belepengetek a szólamba, ezzel felfrissítve a mély hangot. Suga folytatja a basszussal, majd mind, akiknél gitár van, egyszerre szólaltatjuk meg az összeset, átadva a szabadság érzetét a dalunknak. Egyre nagyobb tömeg vesz körül minket, ám mikor JungKook kiengedi a hangját, az emberek arca unalmasból meglepetté, hihetetlenné válik. Sokan a zsebükbe, táskájukba kapnak telefonjukért, másik egyszerűen csak élvezik az ütős ritmust. A tömeg megnagyobbodása következtében tíz perc zenélés után a kedves pár sétál oda MyungSoohoz, majd ő JungKookhoz. A vezetőnk odébb áll, és a másik vocalistát engedi a mikrofonhoz. Mi többiek kérdőn összenézünk, majd rábízva magunkat a "nagyokra" hagyjuk, had tegyék, amit jónak látnak.
- Khm.... á...á... - köhécsel a mikrofonba MyungSoo - Rendben. - mosolyog, majd felénk fordul, hátat fordítva ezzel a közönség nagy részének. - Először is mindenkinek szép estét kívánunk! Mi most járunk itt először, de hihetetlen milyen jó a hangulat! Szeretnénk megköszönni egy kedves házaspárnak, akik biztosították, hogy ma itt zenélhessünk. Nélkülük most otthon gubbasztanánk az asztal felett, tanácstalanul, hogy mit is kezdjünk magunkkal. - nevet - Tudják, mi hatan a zenéért élünk, és a zene él értünk. Sokan el sem tudják képzelni mennyi mindent adhat egy kis gyereknek a muzsika, a dallam. Maguk igen? - maga elé mutat, egy harmincas éveiben járó nőre - Ott, aki velem szemben áll, igen maga! Ön tudja? Van gyermeke? - a válasz "Igen" - Nap mint nap dúdol, a füles amikor lehet a fülében van, megállás nélkül ha rossz történik a zene világába menekül?! - " Most hogy így mondja....igen" - Látja? A zene mindenhol ott van! A kórházban, az utcán, az iskolában, a tévében, a rádióban, az irodában, az otthonukban, még a temetőben is! Az, ahogy örömünkben, vagy bánatunkban sírunk, az is egyfajta dallam. Az élet dallama, mely szólamokat képez. Azok, akik zenével foglalkoznak, és annak szentelik az életüket....lenézik őket. De kérdem én! Ki dönti el, hogy mi jó, és rossz? Ki hozza az élet fontos döntéseit? Ki tesz a jövőjéért? A főnökük? A tanáruk? A szeretteik? Nem! Mi magunk! Csak is saját magunk vagyunk a felelősek mindenért! - MyungSoo olyan hatalmas hittel, szívvel beszél, hogy engem késztet szavai átgondolására - Akiket itt látnak - ránk mutat - Az élő példák mind erre! Minket sokan megvetnek, sokan utálnak, de vannak akik szeretnek és támogatnak, és csak ez számít! - szinte már kiabál - Tudják, ha mindent elvesznek az embertől, ha semmiképpen sem győzhet, végül azt mondja : mi az ördögnek harcolok?! Erre számítanak! Hogy előbb-utóbb feladja az ember! Pedig ha az ember feladja, akkor jobb, ha inkább meghal. Nem tudom feladni! Nem tudjuk feladni! Mi nem tudjuk hogyan kell!!!  Ez a WARRIORS! - mosolyog, majd folytatja - Köszönjük, hogy ma szántak ránk egy kis időt az életükből. Most pedig folytatódjon.
Amint ellépett MyungSoo a mikrofontól, őrült tapsvihar jelzi beszédének fontosságát, ami a dob felverésével kezd csak megszűnni. Mind mosolyogva játszunk, szívünk, lelkünk beleadva. Egy húsz év körüli srác levéve magáról a kalapját, a mikrofonhoz sétál, és a földre helyezi. A tömeg ezt látva közeledik, és pénzt dob a kalapba. Hihetetlenül lessük, mégis mennyi gyűlhet össze ilyen kevés idő alatt. Az utolsó számnak azt választja JungKook, amit először énekeltünk ma. A tömegnek is feltűnik az ismerős dallam, a refrénnél már sokan velünk együtt énekelnek.

Ma este, ma éjjel,

Ezeket az érzéseket, még a fájdalmat is, mindent

Ma este, a szíve mélyére zárom el őket,

így nem fognak megfakulni.

Minden egyes napon, minden éjszakán,

Szerettelek.