3.fejezet

MyungSoo

Az iskola az egyre nagyobbodó füstbe készül veszni. Ahogy nézem, egyre jobban hasonlít a tizenkét évvel ezelőtti balesetre, melynek a családom is részese volt. Ahol elvesztettem az édesanyám és két éves húgom, s itt maradtam az alkoholista apámmal, aki a mai napig csak aludni jár haza. Azt sem tudja, élek vagy halok. Akkoriban még nem fogtam fel, hogy a legfontosabb kincset vesztettem el azon az estén, a családom. Nem tudtam, hogy következményei lesznek, hogy egyedül kell felnőnöm,  nem lesz ki segítsen a házi feladatomban, nem lesz ki biztasson, ki mellettem áll majd ha nehéz időket élek. De tudjátok mit? Egy valamit megtanultam. Az élet, úgy ahogy van el van cseszve. De az, hogy így marad-e csak rajtam áll. Minden egyes ember maga dönt, hogy mit kezd az életével. Én nem tudtam, hogy induljak neki ennek a hatalmas feladatnak, de aztán jött valaki, aki a kezét nyújtotta és azt mondta " Ne higgy annak, aki azt mondja, nem vagy rá képes. Ha van egy álmod, ne mondj le róla.  Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De életben kell maradnod ahhoz, hogy valóra váltsd az álmod! Az egyetlen ellenséged maga az élet, de ezen változtathatsz! A magad oldalára állíthatod. Én segítek."  Innentől kerekesen felfordult az életem. Nem csak tátott szájjal bámultam a tévét, ahol a híresebbnél híresebb idolok mutatkoztak, hanem tettem a célomért. Hét évesen már több órát ültem a kották felett, mint az iskolában. Tíz évesen a gitár volt a mindenem, az iskolán kívül mindig magam mellett tartottam. Óvtam, mint az életem fényét. Majd tizenkét évesen már nem egyedül álmodtam. Nem én voltam az egyetlen, aki kilógott a sorból. De nem sokkal később minden visszatért a régibe. Oda, ahol még nem volt gitárom, ahol csak én voltam és az iszákos apám. A férfi, aki mind végig mellettem volt, és támogatott, meghalt. A családja sosem nézett rám jó szemmel, mondván, többet foglalkozik velem, mint a saját fiával. A temetésen nem tudtam mást tenni, csak sírtam megállás nélkül. A tudat, hogy egyedül maradtam támasz nélkül, felemésztett. Életem legsötétebb korszaka kezdődött akkor. Mindent eldobtam magamtól, a szó szoros értelmében. Azt a kevés barátot, szeretetet, iskolát, és a gitáromat. A hirtelen zuhanás emlékeztetett a férfi szavaira. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 
Nem sokkal később akaratom ellenére visszarántottak a zene világába, azok, akikkel a legundorítóbban viselkedtem. Újra elővettem a gitárom és pengetni kezdtem. Újra értelmet adtak az életemnek.

Az iskola leégését követendő három napra szabadnapot kaptak a diákok. A tanárok mind gyors intézkedésekbe kezdtek, ki hova, mikortól iratkozhat át. A nagy sürgölődés minket hidegen hagyott, csak a banda "újra élesztésén" tudtunk agyalni. A bárt egy hónapra bezáratták, addig mi munkanélküliekké váltunk. Ezt hamar meg kell változtatnunk, főleg JungKook érdekében.
- Holnap elmegyek egy kisebb céghez, hátha..
- SungGyu! Mióta próbálkozunk ezzel? Fölösleges.  - Suga robban, akár egy bomba.
- Nem tudom, ti mennyire lenétek benne, de az utcai zenélés... - SungJong félénken szólal meg.
- Ha tudsz egy jó helyet. - vállat vonok.
- Tudok! - határozottan bólogat, és szemei felcsillannak.
- Akkor nyomás! Mire várunk még? - V a gitárját átdobva a vállán feláll.
- A dobért haza kell mennem. De ti menjetek, anyával egyből odamegyünk.
- Hova menjünk? - a leaderünk izgatott hangon kérdez.
- A nyolcadik kerület sarkánál van egy híres suli, attól balra. Az utca a nap huszonnégy órájában az egyik legforgalmasabb hely. Biztos siker.
Öten jobbra, míg Sungjong a zebra felé veszi az irányt. Új helyszín, új fellépés. Minket nem érdekel, ha az utcán, csak legyen akit boldoggá tegyünk.

V

Mind kipakoltunk, az utca tömve van utcai zenészekkel, akik közül egy fiatal pár megszánt minket, és kölcsön adta az estére a hangosítójukat. Először nem akartunk hinni a füleinknek, de persze ára is van. Holnap ismét el kell jönnünk, és nekik segíteni. Természetesen bele mentünk, így hát száz százalékosan készek lettünk, mikor SungJong is betoppant az egész dobkészletével.
Mind össze nézünk, majd JungKook bólint, jelezve hogy kezdhetjük. Először a dob dübörgő hangja hallatszik, melyre a körülöttünk lévők is felfigyelnek, majd hirtelen belepengetek a szólamba, ezzel felfrissítve a mély hangot. Suga folytatja a basszussal, majd mind, akiknél gitár van, egyszerre szólaltatjuk meg az összeset, átadva a szabadság érzetét a dalunknak. Egyre nagyobb tömeg vesz körül minket, ám mikor JungKook kiengedi a hangját, az emberek arca unalmasból meglepetté, hihetetlenné válik. Sokan a zsebükbe, táskájukba kapnak telefonjukért, másik egyszerűen csak élvezik az ütős ritmust. A tömeg megnagyobbodása következtében tíz perc zenélés után a kedves pár sétál oda MyungSoohoz, majd ő JungKookhoz. A vezetőnk odébb áll, és a másik vocalistát engedi a mikrofonhoz. Mi többiek kérdőn összenézünk, majd rábízva magunkat a "nagyokra" hagyjuk, had tegyék, amit jónak látnak.
- Khm.... á...á... - köhécsel a mikrofonba MyungSoo - Rendben. - mosolyog, majd felénk fordul, hátat fordítva ezzel a közönség nagy részének. - Először is mindenkinek szép estét kívánunk! Mi most járunk itt először, de hihetetlen milyen jó a hangulat! Szeretnénk megköszönni egy kedves házaspárnak, akik biztosították, hogy ma itt zenélhessünk. Nélkülük most otthon gubbasztanánk az asztal felett, tanácstalanul, hogy mit is kezdjünk magunkkal. - nevet - Tudják, mi hatan a zenéért élünk, és a zene él értünk. Sokan el sem tudják képzelni mennyi mindent adhat egy kis gyereknek a muzsika, a dallam. Maguk igen? - maga elé mutat, egy harmincas éveiben járó nőre - Ott, aki velem szemben áll, igen maga! Ön tudja? Van gyermeke? - a válasz "Igen" - Nap mint nap dúdol, a füles amikor lehet a fülében van, megállás nélkül ha rossz történik a zene világába menekül?! - " Most hogy így mondja....igen" - Látja? A zene mindenhol ott van! A kórházban, az utcán, az iskolában, a tévében, a rádióban, az irodában, az otthonukban, még a temetőben is! Az, ahogy örömünkben, vagy bánatunkban sírunk, az is egyfajta dallam. Az élet dallama, mely szólamokat képez. Azok, akik zenével foglalkoznak, és annak szentelik az életüket....lenézik őket. De kérdem én! Ki dönti el, hogy mi jó, és rossz? Ki hozza az élet fontos döntéseit? Ki tesz a jövőjéért? A főnökük? A tanáruk? A szeretteik? Nem! Mi magunk! Csak is saját magunk vagyunk a felelősek mindenért! - MyungSoo olyan hatalmas hittel, szívvel beszél, hogy engem késztet szavai átgondolására - Akiket itt látnak - ránk mutat - Az élő példák mind erre! Minket sokan megvetnek, sokan utálnak, de vannak akik szeretnek és támogatnak, és csak ez számít! - szinte már kiabál - Tudják, ha mindent elvesznek az embertől, ha semmiképpen sem győzhet, végül azt mondja : mi az ördögnek harcolok?! Erre számítanak! Hogy előbb-utóbb feladja az ember! Pedig ha az ember feladja, akkor jobb, ha inkább meghal. Nem tudom feladni! Nem tudjuk feladni! Mi nem tudjuk hogyan kell!!!  Ez a WARRIORS! - mosolyog, majd folytatja - Köszönjük, hogy ma szántak ránk egy kis időt az életükből. Most pedig folytatódjon.
Amint ellépett MyungSoo a mikrofontól, őrült tapsvihar jelzi beszédének fontosságát, ami a dob felverésével kezd csak megszűnni. Mind mosolyogva játszunk, szívünk, lelkünk beleadva. Egy húsz év körüli srác levéve magáról a kalapját, a mikrofonhoz sétál, és a földre helyezi. A tömeg ezt látva közeledik, és pénzt dob a kalapba. Hihetetlenül lessük, mégis mennyi gyűlhet össze ilyen kevés idő alatt. Az utolsó számnak azt választja JungKook, amit először énekeltünk ma. A tömegnek is feltűnik az ismerős dallam, a refrénnél már sokan velünk együtt énekelnek.

Ma este, ma éjjel,

Ezeket az érzéseket, még a fájdalmat is, mindent

Ma este, a szíve mélyére zárom el őket,

így nem fognak megfakulni.

Minden egyes napon, minden éjszakán,

Szerettelek.

2.fejezet

Suga

Család? Ugyan, kérlek! Nekem csak édesanyám van. Barátnő?Minek?! Nem szeretnék plusz egy embert magam mellé, akiben csalódnom kellene. Tanulás? Érettségi? Számomra ezek mind csak szavak. Semmi jelentőségük. Azért, mert agyonhajszolom magam a sok tétel között, attól még nem lesz jól fizető állásom. Manapság csak a pénzes embereknek adatik meg az élet öröme. Nekünk, akik "csak" szórakoznak, fogalmunk sincs, milyen minden egyes nap egy puccos épületbe belépni, puccos ruháinkat magunkon viselve. De ki mondta, hogy engem mindez érdekel? Könyörgöm! Azok mind csak beidomított bábuk. Azt nevezik életnek, ahogy élnek? Én csak szürke hétköznapoknak nevezném. Engem nem érdekel, ki mit gondol rólam, de a barátaimra egy rossz szót sem szólhatnak. Ha igen, verekedés lesz a vége. Jó párszor megtörtént már, hisz mégis csak "eleven gyerek" vagyok. De ami sosem változik, az az, hogy a zene a mindenem, és a barátaim velem együtt követik a közös álmunkat. Sztárok leszünk. Tűzön , vízen átmegyünk ha kell, de híresekké válunk, és megmutatjuk a világnak, hogy mi is képesek vagyunk nagy dolgokra! Olyanokra, melyekre a világ még nem készült fel. Melyekről, még az édesanyámnak sem mesélek....

- Hyung mi történik a hangszerinkkel? Csak úgy ott hagytuk őket. - lihegem JungKooknak, mikor már a futástól majd' kidobom a taccsot, de nincs megállás.
- WooHyun gondoskodik róla. A lényeg, hogy ne kapjanak el.
MyungSoo hangos hörgése a frászt hozza mindannyiónkra. Hátra fordulok, s látom, hogy jó pár méterrel ezelőtt abbahagyta a futást. - Hova futunk még? Senki sem jön utánunk. - mutogat, igazolva a mondandóját.
- Azt mondod, várjuk meg a rendőröket és adjuk át magunkat? Én kihagynám. - JungKook egyből felemeli a hangját, mint egy anya, mikor a fiát neveli.
- Nem, de nézz körül! Látsz itt bárkit is?
- Szeretek száz százalékra menni. Ki tudja, hogy beköptek-e minket. Ha igen, akkor nagy szarban vagyunk, és örülnék ha nem találnának meg egyből. Nincs kedvem a rendőrőrsön ücsörögni az örökkévalóságig. Tudod, nekem nincs senkim, aki kihozzon onnan. - JungKook arca nem dühös, sokkal inkább a megbánás tükröződik rajta.
- Inkább menjünk egy forgalmas utcára, és elvegyülünk. A hangszerekért holnap suli előtt beugrunk. - tapsol párat SungGyu.
- Legyen úgy. - sóhajtok.
- Bevisszük az iskolába őket? - a dalszerzőnk hökkent hangon szólal meg.
- Ebben igaza van. Egészen idáig próbáltunk nem feltűnősködni. - V hangja komoly.
- Suli után is ráér akkor már, nem? - kérdem, remélve, hogy mind beleegyezésüket adják, és mehetünk.
Öt bólogató arcot látok, így megkönnyebbülve követjük SungGyu tanácsát, és a tömegbe vegyülünk, majd mind haza indulunk. Mikor belépek a lakásba, anya a konyhában az asztalra roskadva dörzsöli homlokát. Ismerem ezt az arcot.
Cipőmet ledobom lábamról, kabátomat a fogasra akasztom, majd leülök vele szembe. - Sok hiányzik a számlák kifizetéséhez?
Hangom hallatán megrezzen, ijedten pillant fel. - Mikor jöttél? Nem hallottalak. - a csekkeket próbálja a tenyerébe gyűrni.
- Nem kell eltakarnod őket. Már láttam. - sóhajtok.
- Mióta tudsz róluk?
- Pár napja megtaláltam a polcon őket. De ne aggódj. A mellékállásomból majd kifizetem. - rámosolygok, remélve, hogy javítok a helyzeten, de semmi sem változik.
- Neked nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Majd megoldom.
- Csak hagyd, hogy segítsek. Kérlek. - felállok, nem várom meg válaszát. Mind ketten tudjuk, hogy fölöslegesen veszekednénk.
Lefürdök, majd befekszem az ágyba, s az új dalunk dallamát dúdolva hunyom be szemeim.

SungGyu


Reggel kaptam egy SMS-t, miszerint változik a terv, s a dobon kívül minden hangszerünket el kell tüntetni onnan, még nyolc előtt. Remek. Úgy terveztem beugrok még a suli előtt a kisboltba kajáért, de akkor ennek is lőttek.
Szokás szerint morcosan pillantok az ébresztőmre, ami lassan a hetet üti. Lomhán kikászálódok az ágyból, majd felveszem a kedvenc fekete farmerem, és egy random pólót. Az iskolatáskámnak titulált oldaltáskát keresztbe átdobom a hátamon, s már indulok is a bárhoz. Sehol senki, ahogy képzeltem. Bekopogok a hátsó ajtón, s fél perc sem telhetett máris V vigyorog rám bentről.
- Késtél hyung! - kapom meg a szidást.
- Bocs. Elaludtam. - vállat vonok, és besétálok a kis helyiségre, ahol épp hogy elférnek a cuccaink. - Mi oka a hirtelen változtatásnak?
- Este zárva lesz a bár. Kérdés, hogy kinyithatnak-e ebben a hónapban még. - abban a pillanatban, ahogy válaszol kérdésemre JungKook, az idegtől földhöz vág egy üres vázát, amely darabokra törik, szétszóródva minden egyes kis szilánkra a padlón.
- Óvatosan haver! - kiált Suga.
- Szét basz az ideg! Mire sikerülne valami, ez történik. Minek élek én? - szitkozódik megállás nélkül JungKook.
- Hé nyugi! - próbálok megfelelő hangnemben hozzászólni, de sikertelen. A szemei mindent elárulnak. Gondolatban már a pokol legmélyebb bugyraiba küldött minden egyes embert. - Oké. Igazad van, ez tény. De ezzel sokra nem megyünk.
- Ja hallod. Nézd meg mit műveltél az arcommal... - közli halk hangon V. Mind odapillantunk, s tényleg ott díszeleg arcán egy mély vágás, a szeme alatt alig két centire, ahol a porcelán formája is kivehető.
- Bocs. Nem gondolkodtam. - dörzsöli homlokát a vezetőnk. Arcán aggodalom fut végig, amit próbál leplezni, de én nem hagyom.
- Min agyalsz ennyit? - kérdem, közben a billentyűzetem pakolom bele a táskájába.
- Mihez kezdjünk. Az esti melónak egyenlőre lőttek. De nekem valahonnan kell a pénz.
- Agyjak kölcsön? - SungJong hanyagul dönti hátra fejét, hogy láthassa hyungját.
- Hisz magadra sincs elég. - kínosan tör ki Kookból a nevetés.
- Te gázosabb helyzetbe kerültél mint én, hyung.
- Nem kell. Magadról gondoskodj. - felveszi a gitártokot, s átteszi a vállán, majd megindul kifelé. - Ha mindenki végzett, menjünk. Elkésünk. - sóhajt.
Mind követjük, négyen gitártokkal, s én a billentyűmmel. Kíváncsi vagyok hogy fognak ránk nézni a suliban. Hány szempár fog ránk ragadni, és hányan fognak suttogni a hátunk mögött.
A tervezettnél kevesebb figyelmet kaptunk az órák előtt, amiért nagyon hálás vagyok. A diákok kérdezősködtek, honnan, és miért vannak nálunk a gitárok, de mi csak elnéztünk felettük. Voltak, akik felismertek hétköznapi ruhákban is, de őket csak elcsitítottuk, mondván, hogy ez maradjon titok.

V

Olyan furcsa az egész nap. Nincs hajtás estére, mindenki csak punnyad. Az órákon csak alszom, még firkálni sincs kedvem, nem hogy erőm. Az arcom jobb felén lévő karcolás a nap haladtával egyre jobban zsibbad és csíp. Lehet annak a következménye, hogy nem fertőtlenítettem, de kinek volt arra ideje?! Mindegy is... majd csak rendbe jön.
Utolsó órára készülök, pontosabban mindent bepakolok az asztalomba és aludni készülök, mikor megszólal a tűzjelző. Lomhán felállok és körülnézek. A tanárok fél perc leforgása alatt ide-oda rohangálva irányítanak ki mindenkit az épületből. Nem értem. Ez nem csak egy próba? Mi ez a nagy felhajtás? Unottan indulok meg az ajtó felé, mikor MyungSoo üt vállba, elállva ezzel az utam.
- Te idióta! A gitároddal mi lesz?! Azonnal hozd! - kiált, mintha az élete múlna rajta.
- Mi van? Hisz ez csak teszt... - magyarázom.
- Barom! Az két hete volt. Igazi tűz van. Azonnal menj vissza a holmidért és futás kifelé.- visszalök a terembe, s követi a mozdulataim, majd bevárva engem indulunk kifelé.
Természetesen egyből a többieket kutatjuk a diákok között, de sehol senki. A szünetben csak én tartózkodtam a teremben, de belegondolva a gitáromon kivűl mindenki másé eltűnt.
MyungSoo ugrálva integet balra, ezzel jelezve, hogy meg van a banda. Hamar átjutunk a másik oldalra és egy helyre lepakolunk. Egy útszéli padka tökéletes a letelepedésünkre, s onnan nézzük, ahogy egyre nagyobb korom fekete füst szivárog ki az iskola ablakain keresztül.

~ Jó olvasást mindenkinek! ♥ ~





 

1.fejezet

JungKook

A mai utolsó óra pár percei vannak hátra, de a tanár ezzel mit sem törődve fújja tovább a mondókáját. Hatásszünetet tart,s egy kényes témát említ meg:  -És vigyázzatok hazafelé. Értesítést kaptunk egy múlt éjszakai esetről, miszerint fiatalok százai őrjöngtek a város ezen részén. Remélem senki sem keveredik emiatt bajba Vagy keveredett! - hangsúlyozza utolsó szavait. Én csak mosolyogva a többiekre pillantok, majd a csengőt meghallva felkapom a táskám és az ajtó felé száguldok a bandát utolérve. Amióta az eszemet tudom ők öten mindig is a családomat jelképezték. Nincsenek se szüleim, se testvéreim. Én nem tudom milyen egy szerető családban felnőni, de tudom milyen az, ha a szeretteid vesznek körül. Mi hatan örökre együtt maradunk.
- JungKook mi ez a fej? Úgy nézel ki mint egy szamár. - röhög a látványomon V.
- Neked sincs jobb dolgod,mint engem bámulni,mi? - ütöm vállba.
Beszélgetésünkből szeretett tanárunk fülbemászó hangja ráz ki. - Ti hatan álljatok meg!  Remélem mind egyenesen haza mentek, és nem kószáltok az utcán hajnalig. - hallatszik inkább utasításnak, mint sem kérésnek.
- Úgy ismer minket ahjussi? - kéri számon SungGyu.
- Nem viccelek fiúk. A tegnapi őrület ismét megtörténhet. - újra ennél a témánál lyukadunk ki - Ki tudja. Lehet igazi huligánok vannak a figyelem középpontjában.
- Ne nevettessen Ahjussi. Mióta érdekel itt bárkit is, hogy mi történik velünk? - Suga hangja élesen visszhangzik a folyosón. Nem sokkal később ugyan úgy lépteink verik fel a síri csendet, ahogy a kijáraton átmegyünk.
A sulit pár száz méterrel lehagyva magunk mögött mind röhögésben törünk ki.
- Huligánok vagyunk srácok! Igazi huligánok! - tör ki belőlem elsőnek.
- Hagyjad már! Lehet a híradóban is szembenézhetünk magunkkal, ha így folytatják ezt a fölösleges felhajtást. - folytatja Myungsoo.
- Igazad van L. - SungJong  halkan vág közbe - Miért baj, ha azt tesszük amit szeretünk? És csendháborítás? Ezért huligánoknak nevezni minket? Chh...
- A mi kis dalszerzőnk nagyon elemében van ma. - ugrik a nyakába V.
- Na én lépek. Hétkor a szokásos helyen mindenki. A cuccaitokat nehogy otthon hagyjátok! - vált komoly hangnemre SungGyu.
- Most milyen csajt csavartál magad köré hyung? - nem tudom megállni, hogy ne kössek bele a mi kis nőcsábászunkba.
- JungKook jobbat, mint amiről álmodni tudsz. - egy nagy vigyor jelenik meg az arcán, majd sarkon fordul és eltűnik szemeink elől.
- Nyomás haza mindenkinek fiúk! - kettőt tapsolok, jelezve, hogy ideje szétválni.
- Nemár! A húgom egész nap csak sír. Tudod kinek van kedve azt hallgatni.. - dünnyög V.
- Örülnék ha lenne egy két éves húgom, szóval nyomás haza. - a hangom flegma, de ilyen témában sosem vagyok kíméletes.
- Aish~! Nem úgy értettem...
- Tudom hogy értetted, szóval húzzatok már haza! - kitör belőlem a nevetés, ahogy arcukon végig nézek.
- Nem akarsz bejönni hozzánk? Anyu már aggódik miattad. - Suga arca falfehérré váltja színét.
- Óóó nem! Ismerem én ezt az arckifejezést. Nem kell sajnálni. Megvagyok.
- De hyung mostanában vékonyabbnak tűnsz. És a tudat, hogy minden délután csak bolyongsz össze-vissza...
- Mi vagyok én kóbor kutya? - tettetem  a sértődöttet - Én is lépek, este gyertek.
Utálom, mikor az árvaságom miatt sajnálnak. Utálom, mikor azt mondják nem akarnak haza menni. De valahogy még sem tudok rájuk haragudni. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy "A szándék a lényeg!"

MyungSoo

Haza érve semmi hangulatom sincs. Az eszem azt mondja tanulni kéne, de az nem rám vallana. Mikor vettem én elő itthon bármiféle tanszert is?! Általában a srácokkal lógunk délután, de mostanában JungKook és SungGyu külön utakon jár. Sunbaet - SungGyu- még megértem, hisz mindig is a lányok voltak a mindene, de Kookie megváltozott. Komorabb lett mint azelőtt. Igaz, én nem éltem át olyat, mint ő, de mind tudjuk milyen, ha a családod el van cseszve. Az ő esetében még család sem jutott. Eleinte szánakozva figyeltem, ki lehet az a szeleburdi fiú, aki folyton verekedésekbe keveredett. Ekkor még csak négy éves voltam. Egy taknyos kisgyerek, akinek a világ igazságtalanságairól semmi tudta nem volt, és csak a rózsaszín felhőket tudta elképzelni a jövőjében. De teltek az évek, és egyre jobban beláttam magamnak, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A rózsaszín felhők csak a legfeljebb valóknak megengedett,akik a pénzzel együtt születtek, a többi az mind csak pornép.
Az ágyamra ülve a gitáromért nyúlok, s pengetek párat. Az egész délutánom ez a tevékenység köti le, majd fél hét előtt nem sokkal gitártokommal a hátamon elindulok. Mire odaérek mind ott vannak, s amint vállba vertek a két perces késésemért bemegyünk a klubba, ahol esténként szoktunk játszani.
- WooHyun itt vagyunk! Ugyan úgy nyolckor kezdünk? - lép előre a vezetőnk, JungKook.
- Igen. De kaptok plusz húsz percet, mert a bűvész nem tudott eljönni. Ma is adjatok bele mindent! - mondja a szokásos buzdító szövegét a sunbae, aki jó pár évvel ezelőtt véletlenül belénk botlott, és megtetszettünk neki, így fellépéseket szervez. Senki sem tudja hogyan, miképp vannak belső emberei, de ez minket nem is érdekel addig, amíg minden rendben van.
- Oppa, csinálhatok egy képet? - válaszhoz sem enged, a telefonja vakító fénye jelzi, hogy lencsére kaptak - Köszönöm oppa! - mosolyog.
- L gyere már. Mindjárt kezdünk! - leguggol mellém JungKook, közben a közönség nagyságát méri fel - Ma sokan lesznek. Dobjuk oda magunkat! - megragad, s maga után vonszol.
A színpad elején, ahol pár perce álltam már csak a fekete függöny virít, ami a kezdésünkkor majd ketté nyílik.
- Nem a nézőket kell hülyíteni MyungSoo. Ezt a szakterületet hagyd meg nekem. - ugrik a hátamra SungGyu, amint a hangszerekhez érek.
- Neked is lehetne jobb dolgod idióta! Nehogy olyan legyél, mint ez a szöszke, mert azt már nem tudnám elviselni. - lép mellém Suga, a rajtam csüngő haját birizgálva.
- Te anyáskodó töpszli. - lemászik rólam, s most már legjobb barátját untatja a billentyűsünk.
- Hé MyungSoo! Igazítsd meg a nadrágod, ha ég egyet lépsz leesik rólad.
- Igenis főnök! - kiáltom, akár egy katona, s úgy teszek, ahogy SungJong kérte - Hol van V? Mindjárt kezdünk..
- Hiányolsz drága barátom? - a függöny mellől sétál felénk, a színpad közepéhez. Megragadja a gitárját, s a magasba emeli.
- Mindenki készen áll?! - kiáltja, amit minden bizonnyal a színpad előtt állók is hallottak.
- Yes~! - ordítunk vissza mind. A nőcsábász SungGyu, a törpe Suga, a dalszerző SunyJong, a vezető Jungook, én, és a szimplán idióta V, aki a saját kérdésére válaszolva ordít.
Mind beállunk a helyünkre, s jelzünk a technikusnak, hogy mehet a függöny. Amint ketté nyílik a vászon, emberek százai ujjongnak a neveinket kiáltva. SungGyu a billentyűnél, SungJong a dobnál, V a gitárnál, Suga a basszusgitárnál, és JungKook és én a mikrofonnál -egy gitárral a kezemben-.  Lassan kezdünk, halkan, éreztetve a közönséggel az érzelmeket a dalszövegben. Mikor az a bizonyos robbanás is megtörténik a zenénkben, JungKookkal egyszerre eresztjük ki a hangunk,minden hanglejtést tökéletesítve:

Nagyon ijesztő és szörnyű rémálmom volt

Csak úgy elhagytál engem örökre

Hiába hallak, ez egy értelmetlen álom

Nem veszíthetlek el téged!

A közönség velünk együtt énekel, mintha kötelező lenne. Ezért szeretem ezt az életet. Igaz, még csak egy senkinek számítunk a szakmában, és nem is vagyunk hivatalos banda, de az, ahogy az emberek figyelnek miközben azt teszed amihez értesz, és az életed, elképesztő! Nem érdekli őket a családi háttér, a vagyon, ők egyszerűen csak minket figyelnek, miközben zenélünk. Miközben velük együtt megálmodunk valamit, ami összeköt minket egy koncert erejéig, egy örökkévalóságig.

A zenének vége, és már csak a plusz húsz percünk van hátra, de az emberek mind megállás nélkül ordítanak. Ekkor fények szakaszos villogására leszünk figyelmesek és arra a bizonyos sziréna hangjára, ami már tönkre tette egy koncertünket. A nézők nem mozdulnak, mi nem tudjuk mit tegyünk. WooHyun fut be hozzánk, mindent félbeszakítva, és odasúg JungKooknak valamit. 

- Mindenki futás! Itt vannak a zsaruk! - ordítja a mikrofonba Kookie, mintha az élete múlna rajta.

Egymásra nézünk, majd fogva a jelet, mi is lefutunk a színpadról és a vészkijárat felé indulunk.

~ Köszönöm, hogy elolvastad :) Remélem továbbra is velem maradsz :) Tudom, hogy azt mondtam vasárnapra kész lesz az első fejezet, de az a fránya tanulás mindig közbe avatkozott >< A lényeg, ha tetszett írj komit, iratkozz fel, és nemsokára jön a második rész! :)~